Miért olyan furák a kamaszok?

0

Úgy gondoltam, hogy ezt az egész művet nyitom egy csodálatos, elgondolkodtató mondattal, majd az kifejtem, megnyerem ezt az egészet, híres leszek, gazdag, és mindenki szeretni fog. Ehhez képest semmi találó dolog nem jut eszembe.

Rendszerint a napom úgy kezdődik, hogy az első ébren töltött pillanatban elhatározom, hogy következő este korán elalszom, mert ennyi alvás nem hogy nem elég, de még a kevés szintet is alulról súrolja. Ilyenkor az vigasztal, hogy ha korábban lefeküdtem volna sem tudtam volna elaludni. Ezzel meg is fejtettük, hogy miért nem bírunk mi, kamaszok sosem felkelni. Miért is nem kezdődik az iskola tízkor? Fel tudok sorolni jó pár érvet, hogy ez miért lenne praktikus (a diákok meghagynák a tömegközlekedésben a helyeket a munkába sietőknek, a több alvásból származó plusz energia a tanulásra nézve pozitív hatással lenne, és a reggeli kapkodás elmaradása miatt mindenki jobb kedvű lenne, stb.). Persze, most biztos minden valamire való felnőtt azt mondja, hogy ez elég kamu-gyanús, és ugyanaz lenne a helyzet, mint most, csak két órával eltolva, és amúgy is, délután akkor később végeznénk, semmi haszna nem lenne. De lenne! Tényleg.

Miután sikerül felkelni, a tükörhöz megyek. Ilyenkor három lehetőség van: az első, hogy még túl álmos vagyok ahhoz, hogy lássak. A második eset, amikor szerencsém van: a hajam egész normális, a bőrömmel sincs nagy baj, és viszonylag jól nézek ki. A harmadik lehetőség, hogy szörnyű a hajam, és a tegnapi sminkem maradványának köszönhetően úgy nézek ki, mint Joker a Batmanből. Ekkor gyorsan, mondhatni figyelemelterelésnek kinyitom a szekrényt, és igen, ez a reggeli készülődés másik kritikus pontja. Egy bölcs mondás úgy tartja, hogy a nők két nagy problémával küzdenek: nincs mit felvenniük, és nincs elegendő helyük, ahol ezt a semmit tárolhatják. Tehát felveszem a kedvenc kardigánom, igaz, hogy múlt hét hétfőn is az volt rajtam, de hátha nem emlékeznek rá… mi van, ha mégis? Na jó, inkább átöltözöm. Már éppen látszik a fény az alagút végén, mikor ráesik egy darab fogkrém a felsőmre. Remek, mehetek vissza átöltözni. Ez magyarázza, hogy miért nem bírunk soha időben elkészülni.

Amikor megyek valahova, előfordulhat, hogy a villamoson velem szemben egy nagyon helyes fiú áll, aki miatt muszáj kihúznom magam, és kevésbé bambán merengenem az élet nagy dolgain. Előfordulhat, hogy annyira koncentrálok arra, hogy ne nézzek ki idiótán, hogy elfelejtek leszállni a villamosról, és amíg megvárom a visszafelé haladó járművet, sajnos pont eltelik annyi idő, hogy elkéssek. Ezért késünk.

Az iskolát még nem említettem. Tudom, az a dolgom, hogy tanuljak, és azzal is tisztában vagyok, hogy ha órán figyelek, otthon sokkal kevesebbet kell majd tanulnom, blabla. Ez egy másik bölcs mondás: értem én, csak nem érdekel. Azt is tudom, hogy a tanár nem magának mondja, mert ő ezt már tudja, de sajnos sokkal érdekesebb, hogy melyik boltban van az a kék ruha leértékelve, mint az, hogy a Pennine hegységben milyen ásványkincsek találhatók. De én próbálkozom, és fogok is, mert még előttem az élet, valahogy boldogulni kell. És amúgy is, miből vegyek majd 20 év múlva kék ruhát, ha ezt az iskola dolgot most ellógom, és nem lesz állásom? Igazság szerint ez sokkal nagyobb ösztönző erő, mint az, hogy be kell kerülnöm egy egyetemre. Ezért nem tudja sok kamasz, hogy mivel szeretne foglalkozni felnőtt korában.

Ha a gondolataimat egy dinnyével illusztrálnánk, valahogy úgy nézne ki, hogy a dinnye héja lenne, ami foglalkoztat (a ruhák, a sorozatok, a facebook profilképem, anyám szavaival élve a „kütyüim”, a barátaim, a macskám, hogy legyen már nyár, meg hasonlók). A magok azok lennének, aminek foglalkoztatnia kellene (a Pennine hegység ásványkincsei, a tanulás, a pályaválasztás, a tanulás, a tanulás és azt hiszem, csak a tanulást hagytam ki.) Végül a legnagyobb rész, a piros jelképezné a szerelmi dolgokat, pedig nincs barátom. A felnőtt társadalom talán most fogja a fejét, hogy drága csillagom, ha nincs, akkor minek agyalsz rajta annyit? De ezen simán, higgye el minden kedves kételkedő, lehet, azért zuhanyoznak a kamaszok annyi ideig, mert ezen elmerengenek, és a víz alatt felejtik magukat! Át kell ugyanis gondolni, hogy milyen ruha volt aznap Rajta, mennyire csodásan illett a színe a szeme színéhez, és máris elindult egy gondolatmenet. A gondolatmenet kitaszít minden mást a fejből, és máris meg lett oldva az a rejtély is, hogy miért nem tudunk semmit az anyagból, mikor két órája a könyv fölött ülünk.

Van még az a kérdés, hogy miért romlik meg sok kamasz viszonya a szüleivel. Nézzünk egy példát! A barátnőmnél alszom, és a megbeszéltnél véletlenül kicsit (3 órával) később érek haza. A lelkiismeretem tiszta, mert már (majdnem) mindent megtanultam, (majdnem) rend van a szobámban, és amúgy még ott a másnap a fontos dolgok elvégzésére. A szüleim viszont azt mondják erre, hogy egy betűt nem tanultál még; fogadjunk hogy nem tudnád felsorolni a Pennine hegység ásványkincseit; a szobádban ott áll halomban a koszos ruha, stb., stb. Erre én azt felelem, hogy dehogynem tudnám felsorolni (és imádkozom, hogy ne kérjék hogy valóban tegyem meg), és az a kupac a művészi káosz része, néha még a „ha rend van nem találok meg semmit” kártyát is bedobom. Erre ők egyre mérgesebbek lesznek, én meg tudván, hogy ez egy hatalmi harc, és úgysem nyerhetek, mentem a menthetőt, és megpróbálok elsunnyogni a csata színhelyéről. Ezek után csodálkozik bárki, hogy nem újságolom el, hogy Õ hányszor nézett rám?

Remélem segítettem megérteni a kamaszok bosszantó viselkedését.

 


Buglyó Emese

A Terézanyu pályázat 2012 Richter külndíjas pályaműve  – Tinédzser kategória

A pályázat témája: Milyen ma kamasznak lenni?

Tetszett? Oszd meg!

Mondd el a véleményed!