Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?

0

Igen, valóban sok szépet tudnék írni arról a csodás érzésről, ami azóta is, minden nap minden pillanatában átjár, de most nem ez a feladat. Most megpróbálom megfogalmazni a megfogalmazhatatlant, amit érezni is bűntudatot kelt bennem.

Azt gondolom, a nehéz napoktól lehetne elindulni. Amikor azt érzem, a nap már ébredéskor tönkrement, amikor egy átvirrasztott éjszaka után reggel hatkor az én kétévesem húzza le rólam a takarót, pedig hajnali négykor még azt próbáltam elmagyarázni neki, miért is kellene aludni, miért is nem mehetünk el azonnal tortáért.

Reggel hat óra. A reggelihez még korán van, gyermekem nem éhes, de álmos és nyűgös és kiabál, visít, játékokat dobál ide-oda. Én már felültem és azon gondolkozom, hogyan élem túl ezt a napot. Ez a legszörnyűbb érzés, mióta gyermekem van: túlélni a napot. Emellé azonnal párosul a „rossz anya vagyok, mert így érzem” bűntudat. Pedig vannak ilyen napok. Fogzás, vírus, időváltozás, a Hold áll megint rosszul vagy csak a haja fáj, de vannak ilyen napok. Mindegy, hogy fáradt és kimerült vagyok, esetleg beteg. Nincs szabadnap, se betegállomány, nincs óh, majd holnap jól kialszom magam. Van helyette állandó szolgálat, állandó éjszakai ügyelet. Nincs már csodás, tip-top otthon, van helyette itt-ott pracli lenyomat a falon, nasi morzsa a szőnyegen, félbehagyott takarítás, szétszórt játékok. Nincs többé élvezem a főzést érzés, mert az is már leginkább nyűg, kötelező és újabb munkát ad eltakarítani. Nem beszélve a veszélyforrásról. Visító, igen aktív gyermek a lábam alatt, a tűzhelyen forrásban lévő víz, a kezemben nokedli szaggató. Fél lábon állok, a másikkal Duracellt próbálom távol tartani, amit Õ persze kihívásnak vesz, és annál erőszakosabban próbál közel kerülni a tűzhöz. A nokedli szaggató beleborul a vízbe, a tésztából főtt cipó lett, de én örülök, hogy mindez a tűzhelyen maradt, és nem forráztam le MA sem a kisfiamat. Edény halom a mosogatóban, a nokedlinek csak a fele ehető, cipó a szemétben. De kész az ebéd, gyermekem lelkesen kóstolgatja. Fellélegzem, megérte… eszik. Korai öröm volt, három falat után laza mozdulattal repül a tányérjából a földre, a falra, a játékok közé. Lassú voltam… pedig csak épp ásítottam egyet. Ilyen napokon még délben is kócosan, köntösben rohangálok örökmozgóm után. A reggel magamra szánt idő, frissítő fürdők, smink már a múlté. Az epilálás konkrétan egy egész heti program, szigorúan alvásidőben, a kötelező feladatok elvégzése után vagy annak kárára.

Rám férne egy beszélgetés, nagyszülőkhöz megyünk. Gyermekemnek továbbra is rossz napja van, megállás nélkül rohangál, sikítozik és keresi azokat a dolgokat, amiket nem szabad. Jó lenne elmondani valakinek, mit érzek, milyen nehéz napom van, milyen nagyon fáradt vagyok, de nem lehet. Most a családom minden tagja futkározik gyermekem után, egy emberként kiabálva: nem szabad. Én magamba roskadva ülök. Zúg a fülem, fáj a fejem. Már azon sincs erőm elmélkedni, hogy bizonyára azt gondolják, vajon mit csinálok rosszul, hogy ilyen a gyerek. Máskor ilyen gondolatok gyötörnének, de ma ehhez is fáradt vagyok. A lelkizés ma is elmaradt, de legalább ittam egy kávét végre.

Talán jó lenne kikapcsolni, elszabadulni kicsit. Ha sétálunk, és meglátok egy kirakatot már nem azt nézem, de jó lenne nekem ez a nadrág, az a felső, hanem a sarokban megbújó kis sapka után vágyakozom…de jól állna a kisfiamnak! Nemrég eljutottam egyedül vásárolni, parancsba kaptam ugyanis, hogy magamnak is vegyek végre valamit. Végigrohantam a városon, ideges voltam, magamnak sem tudom megmagyarázni miért nem tudok kikapcsolni kicsit, de csak az járt a fejemben, hogy a gyermekem mellett kellene lennem. Pedig Õ Apuval aludt édesdeden. Verejtékezve, aggodalommal telve értem haza, mert eszembe jutott, mi történhet, ha Apu nem ébred meg arra, hogy örökmozgó királyfi felkel. Szinte láttam, ahogy a tiltott és ezért még inkább csábító erkélyajtót kinyitja, és… Annyi szörnyűséget lehet hallani. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a felső, amit vettem nem is jó, mert a nagy rohanásban a rossz méretet hoztam el.)

Milyen jól is esne már egy este a barátokkal! Akiknek gyermekük van, ki vannak zárva, náluk is fürdetés, altatás, örülnek, ha élnek. Akiknél nincs, nehezen értik meg, miért van csak két-három órám rájuk este, miért jöjjenek át ők, és nem ülünk be valahová, miért kell még a tea, tej bekészítésével időznöm, és miért nem iszom le magamat inkább én. Pedig a válasz egyszerű: nyolckor elalszik, tíz körül megébred, tejet és ANYÁT követel, hogy aludjak vele. Alkoholfogyasztás ki van zárva, mert mi lenne, ha éjszaka valami miatt az ügyeletre kell rohanni…

Gondolhatnám, hogy minden más lesz, ha már dolgozom, de nem tudhatom. Szerettem a munkámat, amit feladtam, de nem valószínű, hogy visszavesz a főnököm.  Már két éve van helyettem valaki más, akivel szintén elégedett. Az ő fia már 18 éves, túl van a bárányhimlőn és nincsenek szülői értekezletek sem. Már előre rettegek a munkakereséssel járó plusz idegbajtól. Ha lesz is állásom, hogy hogyan sűrítem este pár órába a főzést, mosást, vasalást, takarítást, gyermekkel együtt tanulást, játékot és az elbűvölően odaadó feleséget? Nem tudom.

Próbálkoztam itthon dolgozni, majdnem vállalkozó lettem. Az még rendben volt, hogy minden alvásidőben dolgozó nővé változtam, az is, hogy hajnalban ajánlatokat írtam. Megszoktam az elcsomagolható Home Office-omat is, mert ha felébredt, fél perc alatt kellett eldugnom a telefonokat, számítógépet és tartozékait és a papírokat. De amikor az egyik szolgáltató nem alvásidőben hívott, feladtam. Drágaságomnak ugyanis épp kedve támadt megosztani a külvilággal, teljes hangerővel: Anyaaa pukiii! Magyarázkodtam, hogy nemrég kezdett beszélni, és még nem tud ragozni, de tudtam, ennyit a pályafutásomról.

Kisfiam első születésnapján azt is ünnepeltem, hogy egyáltalán életben maradt mellettem, túlélte, hogy én lettem az anyukája. Nagyot akkor nem hibáztam. Közelgő második születésnapján már azt is megünneplem, hogy még én is élek, elegendő alvás és feltöltődés nélkül.

Az, hogy mindezt nemcsak érzem olykor, de most még papírra is vetettem, újabb bűntudatot kelt bennem. De ha sikerül megnyernem a pályázatot, akkor feledteti majd velem ezt az érzést az öröm, hogy az én Drágámnak minden csodás és méregdrága mesekönyvet meg tudok venni, amitől ő nagyon boldog lesz.

 


Szekér Edit

A Terézanyu pályázat 2012 különdíjas /I. pályaműve – Felnőtt kategória

A pályázat témája: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?

Tetszett? Oszd meg!

Mondd el a véleményed!