Egy apa vallomása

0

Egy apa vallomása

 

Az én helyzetem speciális, hiszen én “készen” kaptam 2 fiút, akik hosszabb ideje együtt éltek édesanyjukkal. Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem, mit szólnak majd hozzám és nagyon szerettem volna, ha nem a betolakodót látják személyemben. Kata nagyon ügyesen kezelte ezt a helyzetet. Megkért, hogy amíg bennünk nem szilárdultak meg az érzések, ne találkozzam a gyerekekkel, hiszen így is elég sok mindenen mentek már keresztül. Én ezzel sértődés nélkül egyetértettem. Alig vártam a találkozást és kellemesen csalódtam, mert annyira aranyos gyerekek, hogy könnyű dolgom volt. Mindig megvártuk, a gyerekekben érlelődjön meg a vágy egy közös focizásra, egy közös ebédre vagy épp az összeköltözésre. Nem sürgettünk semmit, időt hagytunk egymásnak és magunknak. Soha nem akartam a fiúk édesapjának helyébe lépni, inkább arra törekedtem, hogy egy mentor legyek számukra. A minap meg is kaptam a pozitív visszajelzést a kisebbtől: “Te vagy a legjobb barátom és veled szeretnék menni az osztálykirándulásra is!”

Mikor szerelmem megismertem, egyszerűen nem értettem, egy ilyen csodás nő hogy csalódhatott ennyit. Igaz, nagyon fáradtan láttam először éjszakai műszak után, olimpiai ötkarikák a szeme alatt, mégis annyi erő és báj sugárzott lényéből, hogy nem tudtam róla levenni a szemem. Bár tudom, sokan felelőtlennek tartották, amiért egyedül vállalta a gyerekek felnevelését, de én tudtam, egy nő nem hoz felelőtlenül ilyen döntést, főleg nem a szülés körüli időszakban, ha nincs rá súlyos oka. Az igazi okokat senki nem ismerte persze, mert Kata soha nem sározta be az apukákat, sem a gyerekei, sem idegenek előtt és én nagyon tisztelem ezért. Hatalmas az érzelmi intelligenciája, nagyon erős nő. Sosem megy ki a fejemből, mit mondott a kezdetekkor: “Tudod, vannak dolgok, amiket megbocsájtani meg lehet – a gyerekek érdekében kell is -, de elfelejteni sohasem”. Hogy extrém körülmények közt ilyen remek emberpalántákat nevelt, minden elismerésemet kivívta, csak azt sajnáltam, közös gyerekünk nem lehet.

A közös baba utáni sóvárgással egy időben kezdett rosszul lenni életem párja. Megőrültem az aggódástól, hogy ennyire beteg lett: 2 hete hány, szédül. A fiúk is csak néztek: “Anya sosem szokott beteg lenni!” Mikor rákérdeztem, nem lehet-e mégis terhes, kinevetett.”Soha nem szoktam magam jobban érezni, mint amikor terhes vagyok” – felelte.

Nagy nehezen rábeszéltem az orvosi vizsgálatra, ahol semmit nem találtak. Először duzzogott, mikor javasoltam a nőgyógyászt, majd nagy nehezen ráállt. Az orvos vért vett rutinszerűen terhességi tesztre is. Másnap egyedül ment az eredményért és engem a munkahelyi telefonon ért el a jó hír. Elmondása szerint szerette volna este, egy vacsora keretében, “felnőtt módra” közölni, de nem bírt addig várni.

Õ eleinte fogyott, én pedig hízni kezdtem. Mikor még a negyedik hónapban is falfehéren támolygott ki a wc-ről és közölte, hogy a legközelebbi utódot inkább postán kéri, azt hittem, megöl a lelkiismeret-furdalás. Álmatlan éjszakákat töltöttem a genetikai vizsgálatok eredményére várva, miközben azon voltam, ő semmit ne vegyen ebből észre. Ahol tudtam, segítettem, bár ez a baba érkezése előtt is így volt. Mikor a negatív leleteket kézbe kaptuk, egzisztenciális szorongásaim lettek: képes leszek-e 5 ember sorsáért kezeskedni?

Ahogy nőtt Kata pocakja (meg az enyém is) egyre erősebb fészekrakó ösztön kerített hatalmába. Bölcsőket, kiságyakat terveztem (eredeti szakmám asztalos), kiscipőt vettem a bébinek és megtanultam, hogy a body nem női alsónemű, hanem középen patenttal záródó okosság – bébiknek. Igyekeztem még több időt fordítani a srácokra.

A szülés napjáig is tiszteltem a nőket, de mióta megtapasztaltam ezt a csodás női kiváltságot, ezt az örök misztériumot, még inkább. Mentőápolóként gyakorlatok során láttam már szülést, de a saját család születése tényleg semmihez sem fogható, közös élmény. Nem is értem, egyes férfiak hogyan képesek egyedül hagyni ilyenkor a nőt? (Illetve ez számomra csak akkor érthető, ha a nő maga kéri). Pár órát hagyták vajúdni Katát, mert állítólag jobb úgy a babának, mamának egyaránt és láttam, hogy a fájások alatt elréved, más dimenzióban jár, nem igényli az érintésem, fájásszünetben mégis olyan erősen szorította kezem és olyan hálás volt. Elmondása szerint nagyon sokat jelentett neki a jelenlétem. Én pedig soha tehetetlenebbnek nem éreztem még magam életemben. Hihetetlen volt, hogy besétál a műtő ajtaján és onnan már csak gyerekkel jön ki. Kb.15 perc kellet, hogy meghalljam a világ legédesebb nyivákolását. Egy üvegen keresztül láttam, ahogy picit megtörölgetik és mikor a gyerekorvos felkiáltott: “Tökéletes baba! 10/10-es Apgar!”, azt hittem feltépem az ajtót és körbecsókolom! Felöltöztetés után én kaptam meg, Katát kitolták, mi bementünk és akkor megtörtént az első szoptatás. Az idő megállt, mi sírva egymásra néztünk és tudtuk, hogy a teljességnek ez az érzése soha nem ismétlődik meg életünkben. Ott voltam pár óra múlva az első zuhanyozásnál és olyan szerencsénk volt, hogy az első éjszakát együtt tölthettük a kórteremben.

Nem érdekelt a munkatársaknak beígért tejfakasztó buli (azóta sem lett megtartva… mégis a lányom 2.5 évig szopizott!) egy percet nem bírok meglenni az én csajaim és a fiúk nélkül. Az életterünk beszűkült, mégis gazdagabb lett. Megtapasztaltam, hogy az ember sokkal erősebb, mint hinné. Az apasággal kitágulnak fizikai-pszichés határai. 2 állásban kell dolgoznom, mégis erősebbnek érzem magam, mint előtte. Általában, ha hazajövök az éjszakai mentőzésből átöltözöm, megyek a műhelybe bútort készíteni, de be-beugrom egy-egy csókért, ebédre, az altatásra a lányokhoz. Sosem voltam egy macsó típus, mára pedig teljesen elvesztem! Kis levélkék a tükrön, a hűtőszekrényen, saját fabrikálású tárgyak, versikék – a lányom olyan oldalamat képes volt kihozni belőlem, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Végre nem a napi rutin posványában élek, hanem megélem az életet!

És ezt Katának és a gyerekeknek köszönhetem.

A férfiak nem fognak örülni annak, amit most leírok (akinek nem inge, ne vegye magára): Nem figyelünk eléggé a nőkre, nem tiszteljük őket kellőképpen. Valaki attól még nem lesz férfiatlan, ha előreengedi a nőt az ajtón, felsegíti a kabátját, stb. Nem csorbul a tekintélyünk, ha frissen szült feleségünket kedvenc ételével várjuk haza a kórházból, ha minden apropó nélkül hazaviszünk egy szálat kedvenc virágából vagy éppen mikor látjuk rajta, hogy kezd úrrá lenni rajta a bezártság, nagy kegyesen elengedjük egyedül bevásárolni, barátnőjével egy kávét meginni, stb. Egy félórás tehermentesítés sokat jelent és egy kisimult, energiával feltöltődött, nyugodtabb anyukát kapunk vissza, aminek áldásos hatását mi is élvezhetjük (szó szerint!) este az ágyban…

Férfitársaim! Legjobb extrém sport az apaság, ez most már tuti!

 


Károlyfi Csaba

A Terézanyu pályázat 2012 Terézapu különdíjas pályaműve – Felnőtt kategória

A pályázat témája: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?

Tetszett? Oszd meg!

Nem engedélyezett a hozzászólás.