A kisautó kiesett kereke

0

“Előtte”: Független, erős személyiségű (mondhatnám: kissé akaratos), szabad szellemű, szabadság vágyó, nem túl szép, de általában ápolt és csinos nő.

“Utána”: Másoktól függő, önálló személyiségtől szinte teljesen mentes, agyonhajszolt, megkínzott, általában kissé ápolatlan és igénytelen külsejű, örökösen kialvatlan rabszolga.

Hát csak ennyiben változtatott meg az anyaság. Ami viszont meglepő, hogy nem „Előtte” voltam igazán boldog és nem „Előtte” éltem teljes életet. A boldogság és a teljes élet „Utána” következett.

Persze egyáltalán nem azonnal, sőt. Hosszú-hosszú évek múltán.

A kezdetekkor az elképzeléseim az anyasággal kapcsolatban teljesen átlagosak voltak. Úgy gondoltam, hogy én majd megmutatom, hogy hogyan is kell ezt tökéletesen csinálni. És persze lesznek nehézségek, de én majd mindenen egy kis fél mosollyal az arcomon átlibbenek, és minden tökéletes lesz. Még a nehézségek is. Angyali türelmem és hihetetlen erőm most aztán megmutatkozik.

17 évet tanultam összesen különböző iskolákban, hasznosat és haszontalant. A 17 év alatt viszont egyetlen, de egyetlenegy árva szó sem esett arról, hogy mi történik majd, ha gyermekem születik, mit is jelent az: anyává válni. Saját édesanyám egyetlen dolgot mondott csak: „elég fárasztó ez a dolog, ráérsz kislányom belevágni”. Meg sem hallottam.

Meghallottam/láttam viszont valami mást: A médiából szinte zúdul ránk a tökéletes boldogság képe. Gyönyörű anyák, gyönyörű gyermekeikkel libbenő hófehér függönyeik mögött a csodálatosan ragyogó (és néhány plüssállattól és építőkockától eltekintve csodálatosan üres) parkettájukon édesen játszadoznak. Más információ híján elhittem hát ezt, és magabiztosan elmerültem ebben a fantáziaképben. Saját magamat láttam a gyönyörű anya helyén…

Mekkora tévedés volt, atyaisten, de mekkora. A valóságnak semmi, de semmi köze a fentiekhez. A közelében sincs. Ez aztán óriási csalódást okozott. Hosszú-hosszú éveken át nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a baj. Miért érzem magam olyan sokszor rosszul, miért vagyok sokszor olyan nagyon dühös, és főleg kire?

Azt gondoltam, mindenki más folyamatosan hihetetlenül boldognak érzi magát, csak nekem nem sikerül. Azt gondoltam, mindenki más tökéletes rendet és tisztaságot tart, csak nekem nem sikerül. Azt gondoltam, mindenki más folyamatos mondókázással és játékkal szórakoztatja, fejleszti csemetéjét, csak nekem nem sikerül. Túl nagy volt az elvárás. Önmagammal szemben.

Aztán történt valami.

A középső gyerekkel végighányt éjszakát követően fél kábán támolyogtam ki a konyhába. Fél hét volt, kezdődött a nap. Egyedül voltam, férjem munkaügyben külföldön.

Az előző esti mosatlan edény halom bűzlött. Ahogy vizet töltöttem, levertem egy tányért, ezer darabja szétfröccsent a konyhakövön (a benne lévő maradék főzelékkel egyetemben). Ijedtemben magamra döntöttem a vizet. A düh és frusztráció szépen emelkedett felfelé kialvatlan elmémben. A közeledő középső gyereknek leordítottam a fejét, ide ne jöjjön már az isten szerelmére, szétvágja a lábát. Elsírta magát.

Elkezdtem volna eltakarítani a romokat, de megjelent a kicsi is. Kezébe nyomtam egy félig elszáradt kalácsot, amit ő édesen és szisztematikusan szétmorzsált az egész lakásban. A legnagyobbnak bekiabáltam, hogy ugyan álljon neki az öltözésnek, mindjárt indulnunk kell. Persze meg sem hallotta.

Miután a romok nagyját összeszedtem, bementem a középsőhöz. Lázas. Kezdtem kiborulni. Most a legnagyobb fejét ordítottam le, hogy milyen isten áldott nyelven kell, még kérjem, hogy öltözzön. Nem tudom miért – talán érezte a hangomban a kitörni készülő őrületet – de felöltözött. És nekiindult reggelizni.

Én a lázcsillapítót próbáltam előhalászni a gyerekvédett helyről, miközben a lakás egy ismeretlen pontján kalácsmorzsáló barátom valami okból irgalmatlanul sírni kezdett. Siettem hát hozzá, de akkor elém állt a legnagyobb, hogy hát bocsánat, de magára borította a tejet. Tényleg kezdett elpattanni a húr.

Amikor már minden gyereket átöltöztettem, és valahonnan a lázcsillapítót is előkapartam, és beadtam a lázasnak, elindultam összegyűjteni a lakásban szerteszét heverő vizes, tejes, hányásos holmikat. Ám ekkor valami tompa szúrást éreztem a talpamban. Leültem. A talpamból egy kisautó kiesett kereke meredt rám. A tengely mélyen a húsomban.

A kalácsmorzsák tetején, bugyiban és melltartóban zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul, vigasztalhatatlanul. Nem bírom tovább! Nem bírom tovább! Az erőm teljesen elhagyott. Totálisan kiborultam.

És akkor odagyűltek körém. A kicsi az ölembe kuporodott, a két nagy odatérdelt mellém. A könnyeimen át láttam a rémült tekintetüket. „Anya ne sírj, anya nincsen semmi baj. Ne sírj.” És mindhárom simogatott.

És abban a pillanatban leesett.

Végre megértettem. Hogy a dolgok nem tökéletesek. Sőt. Időnként katasztrófa az egész. Borzalmas. Egy kínszenvedés. És mégis a legjobb dolog a világon. Az anyaság. Hogy semmi más nem számít, csak ez a három kis rémült kölyök. Hogy őértük érdemes élni, hogy őértük érdemes kiállni minden megpróbáltatást.

Ha nincs ott annak a kisautónak a kiesett kereke, és nem nyitja fel a szemem, talán még ma is dühös, frusztrált és boldogtalan vagyok. Pedig csak összetört egy tányér, és szétszóródott pár morzsa, meg pár szennyes pizsama. Milyen semmiség. Milyen semmiség.

Ha életemnek ezen reggelét filmre vettem volna, talán nagy hasznára lehetne az első gyermeket váróknak. Kaphatnának ízelítőt a valóságból. És talán hamarabb eljöhetne életükben a pillanat, amikor felhagynak az álmok kergetésével, és kiélvezik, ami adatott.

A kínlódást. A gyermekeinkért.

 


Kenesei Lívia

A Terézanyu pályázat 2012 Richter különdíjas pályaműve – Felnőtt kategória

A pályázat témája: Hogyan változott meg az életem a gyermekvállalással?

Tetszett? Oszd meg!

Mondd el a véleményed!