Töredékek

0

(A fülbevaló)

Százféle van belőlünk, aprócska sütitől kezdve a mosolygós fejen át az ezüstpókig. Miközben facebookozik, folyton csavargat bennünket. Néha elkáromkodja magát, aztán meg nekiáll vadul pötyögni a billentyűkön, küldi az üzit az összes jóbarátnak, nehogy lemaradjanak róla, hogy a múlt szombat esti bulin ki kivel csókolózott, és főleg kivel hányt.

Hamar ráun a dologra, még szerencse, hogy a kezdőlap jobb oldalán észreveszi: egy régi osztálytársnak éppen szülinapja van. Gyorsan ír egy tömör jókívánságot, amely valahogy így szól: “Boldogat!”, pedig már hosszú évek óta nem is köszönnek egymásnak az utcán.

 

(A tornacipő)

Reggel alig talál belém. Ha végre ott áll útra készen, idegesen morogni kezd a tükörképének, hogy rémes, milyen nagy a feneke, és hogy mennyire lelapul a haja. Jönnek a lelkes szülők, túrórudit csúsztatnak a táskájába, megpuszilgatják, sőt babusgatnák, de ő csak ímmel-ámmal viszonozza az öleléseket, mert azért mégiscsak. Cserébe a kertkapunál – a szabadságtól – lelkesen integet nekik egyet, aztán tovasuhanunk.

A buszon leghátra megyünk, és ő igyekszik nem teli szájjal hortyogni, nehogy megijessze a fedeles kosárkával zötykölődő, piac-lázban égő néniket. A suliban nagy mosoly jár a portásnak: késtünk vagy két percet, és mégsem írta be. Az osztályteremben aztán mindenki hangos üvöltések közepette biztosítja a másikat, hogy mennyire nem tanult semmit sem, és kezdődhet is a szenvedés. Szünetekben kimegyünk a napfényben fürdő udvarra, vagy ha rossz idő van, az épületben sétálgatunk, és ő minden haverral egy meghitt, negyed percnyi társalgást folytat:

- Cső, mizus?

- Semmi különös. És veled?

- Minden okés.

- Az király. Na, léptem.

Egyszer az utolsó óra után az egyik srác a cipőfűzőmre rajzolt mindenféle
kriksz-krakszot. Õ nekiugrott a srác torkának, és azt kiabálta neki, hogy,,Ezért még kinyírlak, te hülye!”, de amint hazaértünk, óvatosan kihúzta belőlem, és ábrándos mosollyal beragasztotta a naplójába.

 

(A mobiltelefon)

Az a súlyos, dundi álmosság minden reggel ott csücsül a szempilláin, lefogja mindkét kezét, a takaró végéhez köti a lábait, és úgy egyáltalán, teljesen a markában tartja. Hiába próbálkozik különféle trükkökkel; egyszer Caramellel ébred, máskor Linkin Parkkal, minden egyes alkalommal ugyanolyan tragikus a felismerés számára, hogy megint föl kell kelni.

Napközben rengeteg üzenet átmegy rajtam: “Haha, helyettesítenek nálunk angolon, és Sherlock Holmes-t nézünk. Annyira cuksi az a színész!” vagy “Gyere ki hógolyózni kövi szünetben! Megfürdetjük az összes nagypofájú srácot!” meg “Kaptam egy karót töriből. Anyámék meg fognak ölni!”.

Délután mindig újra fontos szerepet kapok, hol fel kell vidítanom a zenéimmel és a képeimmel, hol meg lehűtenem. Múltkor is a buszmegállóban az ujjai automatikusan nyomogatták a gombjaim. “Jaj, hova is mentettem azt a dalt, amelyikből Õ szokott idézgetni…” – motyogta. Aztán rájött a keserű igazságra, hogy letörölte, ráadásul még a refrén se jut az eszébe, pedig ott volt a nyelve hegyén, ott ni! Közben elindultunk, ő csupa ideg volt, zaklatottan bámulta a busz melegétől elbódult emberek arcát, hátha egyszer csak beugrik neki, de nem. Szerintem még akkor is azon a két soron gondolkozott, amikor leszálltunk a járműről, és elbaktattunk hazáig.

Aztán az ajtó előtt, miközben elővette a kulcsokat a táskájából, hirtelen felkiáltott: ,,Megvan!” Boldogan nyitotta ki az ajtót, betámolyogtunk a lakásba, és leállított, bár a fél fülében még mindig ott lógtam. Azonnal neki is látott az éneklésnek, forró szenvedéllyel és némi kis náthával átitatott hangon… Szegény nagyit felriasztotta vele a szunyókálásából, azt mondta, olyan furcsa hangokat hallott, hogy már azt hitte, itt a világvége. Õ erre csak drámaian felemelte a fejét, és azt mondta: “Egyébként itt van. Csak éppen úgy hívják: kamaszkor.”

 


Kassai Tünde

A Terézanyu pályázat 2012 első helyezett pályaműve  – Tinédzser kategória

A pályázat témája: Milyen ma kamasznak lenni?

Tetszett? Oszd meg!

Mondd el a véleményed!