Nonó és a Tavasztündér

Egy szép napon a Tavasztündér a zöld mezőn lépkedett,
Kezében a varázspálca színezte a kék eget.

Lépte nyomán ezer számra nőtt a sok szép virág,
Szivárványban pompázott a tavasztól a világ.

Míg Tavasztündér meg nem állt, s dolgozott serényen,
Egy alattomos Ragacsvirág megbújt a sövényen.

Ragacskarját, levelét a bokorba rejtette,
Majd hirtelen lecsapott, s a Tündért foglyul ejtette!

Sírt a szegény Tündér, s megpróbálta kérlelni,
De a gonosz Ragacsvirág nem hagyta őt elmenni.

Kesergett a Tavasztündér, s akkor vette észre,
Egy göndör hajú, bájos kislány tévedt a rétre!

A kislány odament, mikor a Tündért meglátta,
S a Ragacsvirág karjaiból nyomban kiszabadította.

Megijedt a Ragacsvirág, hisz félt az emberektől,
El is bújt a föld alá, s nem jött többé elő.

“A Tavasztündér vagyok, és hálásan köszönöm,
A gonosz virág karmaiból sikerült megszöknöm!”

“Az én nevem Nonó – szólalt meg a kislány – ,
Itt élek a közelben a Lobogó utcán.”

“Gyere velem, Nonó, bátran add a kezed,
Az utunk most egy titkos rejtekhelyre vezet.”

Mikor megérkeztek, egy napos tisztáson
A fű mögül előbukkant Tündérbirodalom.

Vakító szépség volt a csodás vidéken,
Sok ezer kis tündér sürgött-forgott serényen.

“Ez az én otthonom – szólt a Tündér vidáman – ,
Légy most a vendégünk, nézz csak körül bátran!”

Késő estig maradt Nonó, játszottak és nevettek,
A tündérek attól fogva a barátai lettek.

A kislány sokat visszajárt és segített, ha tudott,
És mindvégig megőrizte a csodálatos titkot.

Kriszta