„…cukrot, diót, mogyorót…” – a szeretet íze
„Már csak négyet kell aludni! Már csak hármat! Csak kettőt! Egyet!”
És reggel futás az ablakhoz, lássuk csak, mivel tömte meg a kiscipőket, nagy csizmákat eső-sár és hótaposókat a várva várt Mikulás!
Mi pedig a sarokba húzódva fürkésszük gyermekeink arcát, keresve rajta a megilletődés, az öröm jeleit.
Miről szól vajon ez a mostani „globalizált” Mikulásjárás? Mi maradt Szent Miklósból, Télapóból? Ki tud rendet vágni ebben az ördögös, krampuszos, virgácsos, manós, angyalos, rénszarvasos zűrzavarban?
Mindenki kap ajándékot, vagy csak a jó gyerekek? De ha jók voltak miért kapnak virgácsot is? Mert jók is voltak meg rosszak is? És hol lakik a Mikulás? És hogyan tud egyetlen éjszaka alatt MINDEN gyerekhez eljutni? Vannak segítői? Kik ők? Vagy több Mikulás is van? Tényleg, tegnap Anyuval a bevásárló központban láttunk egyet! Meg az oviban is volt egy, de nem ugyanaz….
Sorolhatnánk még a számtalan kérdést, amit ilyenkor a gyerekek feltesznek szüleiknek. A szülők pedig próbálnak legalább rövidtávon konzekvens, megnyugtató válaszokat improvizálni.
A Mikulás jelenséget nem lehet teljes egészében sem megérteni sem megértetni. De nem is kell! Ez a „csodák” egyik ismérve. Amire van mindenre kiterjedő ésszerű magyarázat, az már nem is csoda. A Mikulás pedig nem attól lesz csoda, hogy jól teletömködi a kikészített lábbeliket minden földi jóval, hanem attól, hogy nem tudjuk pontosan ki ő, hogy hol lakik, mit csinál nyáron, honnan tudja a gyerekek nevét….és egyáltalán, miért teszi azt, amit tesz. Ezt a „nem tudást” nyugodt lélekkel felvállalhatjuk.
A jó szülő – és ki ne akarna az lenni – ösztönösen törekszik arra, hogy gyermekének mindent megmutasson, megmagyarázzon. Talán a Mikulással érdemes kivételt tenni! Mennyivel inkább segítjük gyermekünk lelki fejlődését akkor, ha azt mondjuk, hogy: „Nézd csak itt járt a Mikulás, fogalmam sincs, hogy jöhetett be. De biztosan ő volt, mert elvitte a rajzot, amit Neki készítettél.” – mintha azt mondanánk, hogy : „Nézd csak, ott a Mikulás! Látod piros ruhája van és nagy szakálla. Gyere, siessünk haza és készítsük ki a létrát, hogy be tudjon jönni hozzánk is!”
A képzeletvilágban élő lények mindig izgalmasabbak, mint a látható hús vér alakok. A gyermek képzeletvilága pedig van olyan erős, hogy nyugodtan rábízhatjuk a Mikulást.
És még egy apróság! Csöndben és zárójelben hozzátehetjük, hogy ha a gyermek képzeletében kel életre a Mikulás, akkor majdnem mindegy, hogy mit hoz! Ez esetben az ajándék ugyanis nem más, mint egy bizonyíték. Kézzelfogható tény, ami igazolja, hogy létezik egy nagy erős, piros ruhás jóságos valaki, aki végtelenül szereti a gyerekeket – akkor is ha jók, akkor is ha rosszak, hiszen az egész évben elkövetett csínytevésekre is csupán egy apró virgáccsal emlékeztet. Ez az érzés maradandóbb nyomot hagy a lélekben, mint az esetleges margarin a gyomorban – ha netán nem futja a pénztárcánkból a nagyobb kakaóvaj tartalmú édességekre, vagy egyszerűen csak a csemeténk ódzkodik tőlük.
Sokan úgy gondolják, hogy a narancs, dió, mogyoró – de még a csokoládék legtöbbje is – a mai gyerekek számára annyira mindennapos csemegék, hogy nem érzik ajándéknak, nem tudnak örülni neki. Nem biztos, hogy így van! Ha sikerült jól felépítenünk a „Mikulás mítoszt” akkor egy gondosan válogatott, fényesre suvickolt piros alma önállóan becsomagolva kis selyempapírba ugyanolyan kuriózum lehet, mint a másfél méteres csokimikulás. Különösen, ha mi magunk is „csodaként” tekintünk rá, apró gerezdekben szolgáljuk föl és gyakran hangoztatjuk, hogy ez egészen más ízű.
Nagyobb gyermekek esetében természetszerűleg eljön az idő, amikor gondosan felépített mítoszunk mindenképp meginog. És pont ilyenkor nem mindegy, hogy mit műveltünk a korábbi években. Hogy milyen elvárásokat építettünk ki a gyermekben. Hogy kedveszegetten ül majd a „nem elég nagy”, „nem elég sok” mellett, vagy derűs kis mosollyal nyugtázza, hogy hát igen, idén is kapott egy kis csupor mézet a kedvencéből, egy jó meleg zoknit, édes, meleg szeretetet!
